Norkapp 2005

Állok a falitérkép előtt. Böngészem. Méregetem. Magyarország úgy vállmagasság alatt van. A cél úgy a plafon alatt. Nem is lehet sokáig nézni ennyit felfele…. Hmmm. Ha kishazánk vízszintesen úgy egy arasz.akkor ez függőlegesen legalább hét Magyarországnyira van.. csak oda. A legrövidebb úton. Azta…És talán haza is kellene jönni, állítólag hideg van ott télen. Állítólag nyáron is. Na jó..nem vacilálni, menni. Egyszer már lemondtam ezt az utat pár éve, most azért sem. Az expedíció négy főt számlál, három motoron. Meg hat oldaldobozt,három topcaset, és két hengerzsákot. Elkönyvelem, hogy itt egy hét múlva már csak a káosz lesz megtalálható a csomagok között.

Nekem julius 7.-e az első nap. Tomáék és Attila némi km nyerés érdekében előző este Kassáig merészkednek, én inkább vállalom a korai kelést, 9-re beszélünk meg találkozót Eperjesen. Ötre állítom be az órát, ebből négy lett. Akkor legalább kényelmesebben tudok indulni. A moci lecsutakolva és felmálházva vár lenn. Rápillantok a km órára, megjegyzem az értéket, majd indulás. Forgalom semmi, kicsit hűvös, de kellemes az idő. Szép lassan megyek, de így is nyolcra a találkozó helyén vagyok. Tankolok és kényelmesen elhelyezkedek. Épp a lámpaoszlopokat festik, csak hetet kell végignéznem és már meg is jöttek a többiek, pontosan időben. Szépen elindulunk, irány a Lengyel határ. A határon csak személyit veszek elő, kíváncsi vagyok kérik-e valahol az útlevelet. Hát nem, sem itt, sem később. A szigorúbb határokon a forgalmit kérték még. Lengyelországon szép tempósan átvágunk. Az útvonal baráti tanácsra lett erre hozva, így elkerültük a Tátrák utjait és Lengyelország nagyvárosait, tényleg felesleges lett volna Krakkón és Varsón átvergődni, ha csak utazunk. Egy kisebb nagyvárosban így is leszakadok, Toma egy lehajtót vagy 120-al vesz, Atti még követi, de épp a belső sávban előztem, nem mertem befékezni, nehogy belémszaladjon a mögöttem lévő. Intek, hogy várjanak ott, majd érzésből letérek valahol, átvágtam egy gyártelepen, két udvaron aztán már vissza is keveredtem az útra. Az idő meleg, egy rövid zápor felüdít. Ezen tapasztalat alapján megyünk be a következőbe. Ami ronggyá áztat. Egy benzinkút pihenőn szárítkozunk, és ismerkedünk a helyi ételekkel. Estére elérjük a Mazurskie tavakat, a szállás Augostow-ban le van foglalva. A környék szép, lehet megérne egy külön utat. Mi csak gyorsan megvacsorázunk egy stégen, majd alvás, reggel aránylag gyorsan indulunk tovább.

A Lengyelek elég rendesen vezetnek, a többség lehúzódott. A kevés motoros lazán értelmezi a bukósisak fogalmát, bár lehet, hogy a Cowboy-kalap itt elfogadott.

A Litván határon gyorsan átjutunk, sor nincs. Rengeteg használtautót szállító kamion a parkolókban. Kis kitérőt teszünk, Villnius felé fordulunk. Az útminőség a hazaira emlékeztet, viszont nemsokára útjavításhoz érkezünk. Ahol is gyakorlatilag újjáépítik a szakaszt. Pár év és itt is jobb utak lesznek mint nálunk. Villniusban nem nehéz megtalálni a belvárost, nem túl nagy. Megállunk a központi téren, szétnézünk, majd motorral megkerüljük a várat és egy kávézóban landolunk.

Majd irány tovább, sok van még mára. A Littván-Lett határon meglepődünk, nagy tömeg, hosszú sor. Óvatos előre osonás, gyanítva, hogy majd hátrazavarnak minket. De nem, mehetünk gond nélkül. Riga már jelentősen nagy város, sok motorossal találkozunk a bevezető úton is. Üdvözöljük a Balti tengert, majd újfent kávézó keresés. Egy hangulatos téren pihenünk, kis sétával szétnézünk. A nyugalmat csak egy angol csoport zavarja meg akik füttyel és kiabálással üdvözölnek minden elhaladó leányzót a téren. Na kiszabadultak a szigetükről. Kb este van,..talán indulni kellene,..kicsit több mint 300km van még aznapra. Meg egy határ. Lassan kivergődunk Rigából, a ViaBaltikán indulunk el. Kényelmes széles úton száguldunk északnak. Végtelen erdők az út két oldalán. Kezd gyanús lenni a dolog, nagyon lassan sötétedik. Toma megkapja az első állatot, őz sprintel át előtte. Féltávnál rövid pihenő egy elágazásban. Egy sereg kölyök támadja a motorokat. Rendesek, illedelmesek, csak nagyon kíváncsiak. A GPS-el nem bírnak betelni. Kapnak egy kis hazai zenét, had szokják. Este 11 van, épp hogy csak szürkül.

A következő határ nem gond, éjfél után vagyunk Tallinban. A GPS szerint közel a szállás, de tankolni kell. Csak automata kút van, a tavalyi tapasztalat alapján gyanúsan méregetem. Atti viszont megeteti bankkártyával, megtankol. Szolok, hogy várjon egy kicsit, míg megjön az sms. És lőn, a kútacska lezabált vagy 16eHuf-t, tankolástól függetlenül. Tehát szépen sorba állunk, mindhárom moci egy fejről tankol, de sajna így is a bank maradt nyerésben.

Most jön a gond, a gps-ben csak Tallin utcaszintű, de a szállás ezen kívül esik. Csak légvonalban mutatja az irányt. Érdekes csalinkázás kezdődik éjjel fél kettőkor. Az ipari kikötő határozottan vonzó ilyenkor. A szeméttelep is. Kátyus úton vergődve egy repülőgéproncs mellett már kicsit fagyott a mosoly. Végül már valami üdülőkörzetben vagyunk, ez ok, de a szállás még mindig nincs meg. Földúton bevergődünk egy építkezésre. Én jól elvagyok a GS-el… de az LT-t nem ide találták ki. Atti hősiesen küzd vele. Olyan kettő után találjuk meg a szállást. Már csak nevetünk a fáradságtól. És ekkor a portáról kivándorol egy Playboy nyuszi. Na.. már látomásaink is vannak? Vagy délibáb? Rosszabb… valami fickó, nyuszijelmezben. Ezek után láttunk még egy menyasszonyt is, tehát nagyjából tisztázódott a helyzet. Kómaszerű alvás.

Érdekes, másnap valami pofonegyszerű úton jutottunk vissza  Tallinba. Először a kikötőt derítjük fel, megvesszük a jegyeket, aztán irány az óváros. Egy árnyas parkolóban hagyjuk a motorokat, majd megkérjük az ott képeslapokat áruló leányzót, hogy ugyan vigyázzon már rájuk. 38kg-os testőr. Toma először felkötözi a dzsekiket is az ülésre (van vagy 30fok), aztán mikor egy enyhén szólva gyanús alak a közelben ül le és a motorokat figyeli, inkább le is szedi.

Az óvárosban céltalanul bolyongunk, tornyokat és templomokat nézegetünk. A legnagyobb a Hosszú Henrik. Nagyon kellemes hely, a turistaforgalom elfogadható, nem túlzsúfolt. Egy téren középkori piac fogad. Csak korabeli ruhákban lehet árulni, és csakis saját készítésű holmikat. Nagyon jó hely, és itt még az árak is elfogadhatóak. A sarkon a rosszakat kalodába lehet zárni, egy kovácsmester helyszínen izzítja a vasat. Nyárson egész malac sül, miközben mutatványosok szórakoztatják a tömeget.

A pihenő után visszaballagunk a motorokhoz, Tomáék vesznek egy könyvet a 2motorőrtől”.

Bekompolunk, majd kicsit elpilled a társaság. Helsinki előtt rengeteg kis sziget van a tengeren, a partközelieken kis házat. A helybeliek a kompon az italboltot támadják. Kis kerekes kocsin gurítják le a piát a rakpartra. Mi legurulunk a kompról, rövid iratellenőrzés, majd engem félreállítanak. „Zigarett? Alkohol?” pont nállam? Majdnem elröhögöm magam. Na erre mindent kipakoltat. A franc essen bele, egy estébe telt minden bepasszintani a dobozokba. Na mindegy. Hellsinkiben megyünk egy kört motorral, majd megkeressük az ifjusági szállót. Ez az utolsó foglalt szállásunk. Lemálházunk, a szobák komfortja a nullát. Alulról. De aludni azért jó lesz. Az utcán két olasz motor parkol mellettünk, a gazdáik már megjárták az utat ahová mi még csak megyünk. Este sétára indulunk, a belvárosban mindenki a padokon és a füvön fekszik, beszélget. Vacsorázni indulunk, eltöltünk pár órát egy igen meleg éttereben. Ezt sem gondoltam volna, hogy Finnországban fogok hőgutát kapni. Hazafele sétálva megállapítjuk, hogy gyakorlatilag mattrészeg az egész város. Mindenhol, járdán, kapualjban, padokon vagy csak egyszerűen a füvön félkómás emberek. Igaz, hogy szombat este van, de itt akkor is láthatóan nagyon komolyan veszik a vedelést. Ipari méretekben mérve is.

Reggel gyorsan távozunk Helsinkiből, a nagy meleg miatt nem igazán beöltözve. Kiérve a városból egy pihenőhelyen öltözünk fel rendesen. Végtelen egy út következik, tavak és erdők váltogatják egymást. A települések sem túl sűrűn vannak, a forgalom is érezhetően csökken észak felé. Déltájt letérünk az aszfaltos útról, egy rövid földút végén egy tóparton épülő rönkház mellett leparkolunk. A szomszédos épületből kisétál egy finn úriember, egy szál alsógatyába és fél szendvicsbe öltözve. Jóízűen falatozva kérdi, hogy segíthet-e valamiben. Csak fürödni szeretnénk, ha szabad. Persze, semmi akadálya, megmutatja, hogy hol lehet kényelmesen csobbanni. Isteni a víz, főleg ebben a nagy melegben. Tiszta, kicsit vöröses árnyalattal. Jól esett pár percet úszni a hosszú távok után. Estig semmi érdekes sem történik. Oulu-ban, egy tengerparti kemping bungalowjában alszunk. A tengerparton éjfél után is teljesen világos van, nincs nagy tömeg, de azért jópáran vannak kinn, fürödnek is néhányan.

Reggel Rovaniemi felé indulunk. Kemény 26 km után már megállunk, tankolni, kávézni, valami reggeli-pótlót enni. Kicsit lassan indul be a nap. Elérjük a sarkkört, ami egyben a Télapó lakhelye is. A szokásos fotózások után szétnézünk az ajándék üzletekben, gyakorlatilag nincs olyan eszköz amire nem lehet rányomtatni a Télapót vagy a Polár-jelzést.

Az pedig végképp nem gondoltam volna, hogy a sarkkörön ilyen meleg lesz.

Tovább tartunk észak felé, a talapülések egyre ritkulnak. Az út minősége kiváló, sehol egy kátyú. Estére elérjük az Inari-tavakat. Lenyűgöző a látvány. A tavakat partjára csak a sziklákon lépkedve lehet kijutni. A kövek között mindenhol csillog a víz. Csak a milliárd szúnyog zavaró némileg. Nyugatnak fordulunk, kis keskeny, hullámzó úton haladunk folyamatosan szembesütő nappal. Körülbelül éjfélre el is érjük a Norvég határt. Nem eu, ezért megállunk, de sehol egy teremtett lélek. Az útlevél pihen tovább a dobozban. Karasjokban az ifjúsági szállást keressük. Meg is van. Egy Husky-farm. Fiatal nő kutyákat tenyészt, lovakat tart és hagyományos faházakat ad ki éjszakára. Leesett állal nézünk szét. Minden korabeli állapotú, vagy annak megfelelő új. Egy faházat bérelünk, ami kívülről vagy kétszáz évesnek látszik, de belül friss a faborítás. Két szoba meg egy kakasülő. Azt Atti kapja, hadd horkoljon magasan. Lehet fenn vagy negyven fok, ugyanis Toma befűt a fás kályhába. A „konyha-étkező” egy függőszék, egy rudakból tákolt ülőke, meg egy lapos kő asztal.

A kutyák már alszanak, ránk se bagóznak. Korán reggel kimegyek fotózni, az első kennelben kölyökkutyák játszanak. Édes kis dögök, főleg mikor egy fél szarvaslábban kezd körbefutkározni. Egyébként télen aktívan használják is kutyaszánokat, időnként csak azzal lehet közlekedni.

Na induljunk, vár az észak! Folyamatosan haladunk a tavak és a hegyek között, kezd hűlni az idő. A végefelé beborul, elő kell venni az esőruhát. Nem esik igazán, csak néha rákezd, viszont egyre erősebb a szél. Aztán még erősebb. Aztán ezt már nevezhetjük orkánnak. Döbbenet. Rövid lazítás a tengerszoros alatt átvezető alagút. Nagyon meredeken megy le, majd jön fel. Legalul van vagy négy-öt fok, és a szmog is megáll. Megállapítom, hogy nem mi vagyunk a leghülyébbek, hogy motorral jövünk erre, mert van aki biciklivel. És egy szmogos hideg alagútban kaptatni felfelé…. Hát ízlés kérdése.  Kinn a helyzet változatlan. A legrosszabb ha egy fennsíkra érünk, ahol semmi sem véd. Itt már rég nincsenek fák, semmi sem állja útját a szélnek. Méterekkel tol arrébb. Érdekes élmény egy erősen jobbra bedöntött motorral balos kanyar bevenni. Igazán akkor izzadtam le, mikor egy csúszósabb részen éreztem, hogy a hátsó kereket a szél ki-ki mozdította a szél. Az aludobok nagy sík felületei mint egy-egy vitorlák húzták oldalra a gépet. A fizetőkapuhoz érve keresztbe álltunk az úton, szembe a széllel, mert oldalról kapva nem bírtuk tartani a vasakat. A nagy parkolóban küzdöttünk pár kört, itt lehetetlen lerakni a gépeket, csak egy ház szélárnyékos oldala mellett sikerült stabilan megállni. Egy olasz motoros beállt két lakókocsi közé, leszállt, majd kinyitotta egy pillanatra a hátsó dobozát. Mintha felrobban volna, a szél mindenét egy pillanat alatt kiszippantotta a dobozból.

Bemenekültünk az épületbe, lehámoztunk a ruháinkat. Illetve előtte még kimentünk a Polár-emlékműhöz, pár gyors fotó, aztán vissza. Melegedés, képeslapírás. Itt benn egész elfogadható Nordkapp. Egy hosszú, meredek sziklába vésett folyosón le lehet jút egy vetítőterembe, meg egy panoráma helyiségbe is. A folyosó oldalában kápolna is ki van alakítva.

Az étteremben ücsörgünk, melegedünk, várunk, egyszóval baromian nincs kedvünk elindulni. Fárasztó egy küzdelem volt idefelé megtartani a vasakat ebben a szélben. Végül ráveszem a csapatot az indulásra, nézve a jó oldalt, miszerint is nem esik, addig menjünk amíg száraz úton tehetjük, mert esőben aztán fújhatjuk. Felcihelődünk, egy sarkkutató expedició küzdelmével elérjük a motorokat. Szerencsénk van, visszafelé már nem olyan küzdelmes az út. Tankolás után Hammerfest felé fordulunk, kitérő de látni akarjuk. Hogy minek, arra már nem emlékszem. Mert semmi látnivaló nincs. Szóval vissza is jövünk amerre mentünk és Alta felé indulunk. Na az odavezető út már sejtetni enged valamit Norvégia látványvilágából, talán ez az első igazi fjord amit látunk. Bár nem elsőre, de sikerül szállást találni, a motorok egy bevásárló központ mélygarázsában alszanak.

Reggel sajna borús napra ébredünk, gyakorlatilag esőruhával indítunk. Egész nap megyünk, kétszer kompozunk is. Az eu-t nem túlságosan szeretik elfogadni, de kártyaleolvasó van a jegyszedők övén. A táj egyre szebb, még a borús idő ellenére is. Estére Tromso-ba érkezünk..esőben. Az ifjúsági szálló tele van. Ázunk tovább. Végül hotel lett az ügyből, de nem baj, át kellett melegedni, és szerencsére padlófűtés volt a zuhanyzóban, reggelre minden megszáradt. Reggel málházzunk fel a mocikat, mikor magyar szót hallunk. Egy Toyota terepjáróból Angliában élő hazánkfia száll ki. Kicsit beszélgetünk, örül nekünk nagyon, ők még most tartanak északra és Finnországon keresztül vissza. Mellékesen elszörnyülködik, hogy milyen drága egy ország ez. Neki?????

Megint későn van mikor indulunk, de mostanra már teljesen felborult az időrend. Éjjel kettőig mindig simán megyünk, fáradság nélkül. És a helyiek sem segítenek ezen, ugyanis ők is így élnek, éjjel aszfaltozzák az utakat, hordják a szemetet, bicajoznak..és a legdöbbenetesebb az volt mikor úgy egy óra tájban golfozni láttam valakit.

Tromsot elhagyva másfél órát kell várni egy kompra, de már nincs kedvünk visszafele kerülni. Az idő javul, borult ugyan de nem esik. útközben megengedünk egy rendes ebédet magunknak egy steak-house-ban. A pincér baromi rendes, még a kompjáratoknak is utána telefonál a további útszakaszunkra. Egész pontosan a Lofoten szigetek felé, ugyanis erre tartunk. Kétszer is kompolunk, majd egy alagút után csak állunk leesett állal. Leírhatatlan a látvány. Meredek sziklás hegyek közé ékelt csendes-békés tóparton vagyunk, mély éjszakai csöndben. Helyenként vízesések füzérei zúdulnak alá. Lassan, szinte lépésben haladunk. Aztán gyorsítunk..aztán lassítunk. A táj nem engedi, hogy elszáguldjunk mellette. No meg az út közepén alvó birkák sem.

Ezért itt eszembe jutott egy régi kedvenc könyvem pár sora:

„A fjordok kellemes barokk jelleget adnak a kontinenseknek. Én például partvonalakat tervezek. Díjat is kaptam Norvégiáért” (Szlartibartfaszt Bolygótervező, Galaxis Útikalauz Stopposoknak). Nem csoda, megérdemelte.

A szállásunk egy, a szórólap szerint „tradicionális halászépület”. Valójában egy minimálfaház. De nem baj.

A tulaj odaadta a kulcsot, majd ment vissza halat-belezni. A zuhanyzó külön épületben van, érmés, de már nincs kedvem visszaballagni, inkább a hideg víz.   

A reggel reggelitlen. De nagyon. Mindenféle száraz vackokat rágcsálunk a katasztrófa sújtotta kis faházban. Érdekesen néz ki mikor négy ember kipakol nyolc négyzetméteren. Főleg ha háromheti dobozlakó életmódra van berendezkedve és vizesek a ruhát.

Induláskor pont elkapunk egy érkező motorost. Japán. Japánból. Egyedül. Irakon át akar hazamenni. Kispályások vagyunk.

Kicsit visszamotorozunk a szigeten, hogy a nyugati parton jöhessünk le. Egyformán szép mindenhol. De menni kell, a komp 14.30kor indul. A vége felé már igen nagy sprintet vágunk le, felváltva állunk meg egy-egy percre fotózni, aztán tovább. Amit igazán sajnáltam, hogy a Viking múzeum mellett csak elhúztunk. Nagy hajrával percre pontosan a kikötőben vagyunk. A komp percre pontosan 20 perce ment el. Az idei menetrend szerint. Hát erre figyelni kell. Több órás várakozás következik. Gondolkodom, hogy akár vissza is lehetne menni kicsit, de aztán leülünk enni, majd Toma és Atti az asztalra borulva elalszik. Én is csak a környéken nézek szét. Közben egész szép tömeg jön össze, mikor végre befut a komp, kiderül, hogy nem is fér fel mindenki.

A kompról csodáljuk a felhőkbe vesző szigeteket. Kicsit beborul, hideg van és szitál az eső. Teljes polár és esőruha szerelésben punnyadunk a fedélzeten. Egy helyi fickó strandpapucsban és polóban jön ki. Ez sem komplett. Na jó, megszokta. Majd két 6-8 év forma kislány vágódik ki, egy száll atlétában. A fickó (az apa) csak rájuknéz, aztán hagyja, hagy csináljanak amit akarnak. Kergetőznek. Tíz fokban. Esőben. Atlétában. Na gondolom, ha itt lenne az anyjuk, mit kapnának! Két perc múlva meg is jelenik, szintén polóban és leül újságot olvasni. Na jó..haggyuk.

Dokkolás után rövid tankolás, majd húzunk délnek mint a vadlibák. Csak kicsit temposabban. Ekkor találkozunk az első rendőrjárőrrel. A visszapillantóból látjuk, hogy leáll. A kanyar után Toma azonnal elhagyta a főutat, le az első mellékútra, bármerre is visz. Szerintem nem jöttek utánunk, nem úgy álltak le, de azért nem kockáztatunk. A kis mellékút szép helyekre vitt, majd kis csavargás után vissza a főútra.  Késő este esünk be egy tóparti kempingbe. A recepció már zárva, de mielőtt sikerülne felhívni a kiírt telefonszámot már meg is jelenik az ügyeletes. Szabad faház van, de fizetni csak koronában lehet. Összerakunk egy kis vacsorát az eddig betárolt hideg kajákból aztán alvás. Másnapra csak utazás van betervezve, de ezen a vidéken mindenhol szép menni. Na ezért egy fjord felé csak lefordulunk. Mind más kicsit. Ezt például hatalmas lecsiszolt sziklatömbök fogják közre. Kimegyünk gyakorlatilag a nyílt óceánig, a végén természetesen kompolni kell kicsit, ha nem akarunk visszamenni. Az esti cél Trondheim, de kinézünk előtte egy félszigetet, aminek a végén több kempinget is jelöl a térkép. „Majd este látjuk Trondhiem fényeit” szólt a terv. Szép kis mellékút vezet be a szigetre, Toma megy előre rendületlenül, nekem kicsit gyanús, hogy a legutóbbi tábláról eltűnt a Bungalow jelzés. De azért megy. Néha kicsit kavarog. Megnézzük Johansonék portáját, majd átvágunk Jürgensenék udvarán is. Toma megy. Kicsit imbolyog néha. A röhögéstől. De megy. A sziget végére. A bungallótlan kempingbe. Trondheim fényeit nézni.

Hát megnéztük. Hajnali egy. Állunk egy kopár tengerparton. Hol egy ágy??? Na jó, helyi szorólap alapján kinézve egy motel, kb 10 km, telefon majd irány az ágy. Inkább afféle bárnak tűnik a hely, de egy éjszakára elmegy. A reggelit sem viszik túlzásba, de azért egynek az is elmegy. Reggel Trondheimbe érkezünk. Itt valami katedrálist kell keresni. Kb 80-al elhúzunk mellette jobbról, majd visszafordulunk. És 90-el elhúzunk mellette balról. Végül csak megállunk. Szép. Nagy. Rózsával befuttatva. Feltűnően kevés a turista. Konkrétan csak mi. Összehasonlítva az útikönyv fotóval van némi hasonlóság. Én próbálom magyarázni, hogy még a szomszéd épületek felhúzása előtt készülhettek a fotók. Leszavaznak. Menjünk keressünk egy másik katedrálist. Kis kóborlás…konkrétan végigmotoroztunk a lezárt és turistákkal tömött, macskaköves sétálóutcán, át egy hídon… és jé… tényleg van másik. „Kicsit” nagyobb. Ok..akkor ezt is megnézzünk. Lefotózni nehéz, nem lehet befogni a fényképezőbe rendesen. Veszünk belépőt, ezt később megbánom, mert egy matrica, amivel a környék összes szemetese tele van ragasztgatva. A katedrális belseje nagyon sötét, kimondottan kevés ablak van. Hiányoznak a megszokott nagy festett üvegfelületek is. Szerintem a téli zord időjárás miatt lehet. Menet közben figyeltem, hogy minden tábla igen erősen van kitámasztva, fennsíkokon pedig láttam kötelekkel lekötött faházakat is. Érdekes idők lehetnek errefele télen. A parkolóban magyarokkal találkozunk, aznap még kétszer összefutunk velük. A Trollstigen felé indulunk tovább. A fjordok kerülgetése kicsit megtréfál minket, konkrétan majdnem leszárad a tank. Nem árt gyakrabban tankolni na. A Trollok-útja valami félelmetes. A meredek sziklán felkanyargó szerpentin, a vízesésen átívelő híddal nem véletlenül kerül be minden útikönyvbe. Fenn megpihenünk, átsétálunk a kilátópontra. A környék érdekessége még, hogy ezernyi apró kő-gúla van minden talpalatnyi helyen, a látogatók emlékei.

Tovább a térkép zöld jelzése miatt egy mellékutat választunk. Jutalmunk ezért Geigranger városka, és a hozzátartozó fjord. Meg is alszunk itt, ezt nappali fényben is látni kell. Ébredés után azonnal visszamotorozunk a szerpentinen ahol lejöttünk a városba. Itt a fjord  gyakorlatilag függőleges sziklafalak közé van beékelve, és az egyiken még egy hatalmas vízesés is látható. Épp egy tengerjáró hajó érkezik. Megdöbbentőek a méretek. A kikötőben álló komphajó, amelyre azért felfér pár kamion egyszerűen eltörpül az óceánjáró mellet. Az csak oldalmotorokkal, egy helyben tud megfordulni, hogy visszaindulhasson a nyílt vizekre, ami innen közel negyven kilométerre van. A városból szintén egy szerpentin vezet ki. Igazából nem nagy a magasság, kb ezer méteren vagyunk, de az abszolút nulláról indul. És jön az újabb meglepetés. Befagyott tó. Júliusban. Hát nem tóparti fürdőzésre jöttünk, az már biztos. Kicsit lentebb ereszkedve viszont teljesen nyárias a terep. Bergenbe tartunk ami híres a halpiacáról, kidölt-bedőlt faházairól, valamint arról, hogy kb az év felében esik az eső.

A belvárosban keresünk szállást, aztán sétára indulunk. Mázlink van, most nem esik, kellemesen vacsorázhatunk. A tengerparti faház-sor vidáman néz ki, szerintem részeg tengerészek ácsolhatták őket. Reggel viszont már csepereg az eső. Atti elindul haza, innentől sztrádára állt és gyakorlatilag egyhuzamban, egy alvással hazáig ment. Nekem némi technikai probléma adódott, már korábban, itt elindultam szervizt keresni. Igazából  most sem tudom mi volt az oka, indulás előtt cseréltettem fékbetéteket, és az új betétek hátul nemhogy elkoptak, de már vasra ment le, kezdett kritikus lenni a helyzet. A kapott címről kiderült, hogy csak forgalmazzák a motorokat, de nagyon segítőkész volt a tulaj, gyorsan rajzolt egy „térképet” amivel eltalálok a szervizbe. Nagyon egyszerű volt..csak 15km, három alagút (és egy amibe semmiképp se menjek be!), két Y elágazás és négy körforgalom és már ott is leszek. Na ha most nem tévedek el akkor soha. És nem..tényleg ott volt a szerviz és bolt. Az üzletben a polcról  leemelték a kívánt fékbetétet, viszont a szervízesek elég szemétládák, nem hajlandóak beszerelni, csak másnap. Ilyen nincs. Öt perces meló, csak szerszám kellene hozzá. A vitatkozás tovább tart. Végül mérgesen otthagyom a bagázst. Vissza a kereskedőhöz, megkérdem tudna-e egy másik szervízt. Nem érti miért kell. Nincs alkatrész? Vagy garanciában kellene? Egyik sem. A fékbetét a zsebemben, garancia rég lejárt. Eltűnik pár percre, hallom hogy telefonál,  majd megkér hogy ugyan menjek már vissza a szervízbe. Kicsit mérgesnek tűnik. A szervízben már az ajtóban várnak, azonnal megjavítják. Lehet, hogy a boltos volt a főnök? Hát nem árt akkor ilyenkor a főnököt keresni. Végül is megoldódott az ügy, bár nem olcsón. A szervizelést nem óradíjban számolták (10perc), hanem egy kódolvasóval leolvasták a gyári betét számát, és ahhoz rendelték a munkadíjat. Ami kicsit több volt mint maga az alkatrész. Na de nem is vártam mást egy ilyen drága helyen.

Viszont visszafele a szállásra olyan motorost láttam mint még soha. Illetve tanulómotorost, aki mögött ott ült az oktató. Egyiket sem irigyeltem, részint egy úgy tanulni, hogy egyből két személlyel, az nem egyszerű, másrészt meg az oktatónak is kell bátorság. De ami meglepett az az oktató ülése volt. Két oldalt a hátsó csomagtartón egy-egy cső kapaszkodó, amin komplett kormányfelszerelés volt, fékkarok és gázmarkolat!

A következő nap esőben és hidegben telt el. Kora délutánra teljesen átáztam. Előbb a csizma aztán az esőnadrág adta fel, szerencsére a dzseki kitartott. Egy benzinkút mosdóban száraz ruhát veszek fel alulra. A csizmát kibélelem nylon-zacsival. Ideiglenes megoldás de estig kitart. Semmi érdekes nem történik estig, akkor pedig már csak egy száraz hely az igény.

Ez egy Hottoden-i hotel formájában meg is valósul. Reggel egész jó az idő, a szállástól csak pár percre van a Heddal-i fatemplom ami miatt erre kerültünk. Ez egy, az 1100-as évek előtt épült hagyományos árboctemplom. A mai szemmel szinte elképzelhetetlen, hogy faépület hogy bír ki közel ezer évet. Persze több helyen javították már, és épp most is vastagon lekenték valami védőréteggel, de akkor is. Kicsit utána néztem, azért nem egyszerű volt a templomok készítése akkoriban. Minden tartó és burkoló elem más-más fajta fából készült, aszerint, hogy nagy terhet kellett-e hordania, vagy inkább az időjárásnak kellett-e ellenállnia.

A főoszlopokat (árbocokat), kiválasztották, majd kivágás nélkül legalyazták, hántolták, majd 15-25 évig lábon hagyták!!  Az így kiszáradó fa gyakorlatilag nem repedezett és korhadt a beépítés után.

Következő megálló Osló. Csepergő eső, ami néha elállt. Találomra körbemotoroztuk a várost, de fogalmunk sem volt, hogy mit is kellene megnézni. A központban lévő szoborparknál letettük a motorokat, egy kedves autóstól kaptunk egy még érvényes parkolócédulát. Majd jött az ötlet, üljünk fel egy városnéző buszra. Jó. Emeletes ócskavas. A szöveg szerint a fóliázott tető véd az időjárástól. Ja.. a lukak meg a kiszáradástól. Menet közben az összes ázott lomb beköszön a buszba. Ami gyakorlatilag végig arra amerre a motorral is mentünk. Ja nem.. elvisz a Kon-Tiki muzeumhoz is. Megcsodáljuk. Kívülről. Na jó..ezt most hagyjuk, ez az Oslo túl vizes nekünk, inkább tovább, átlépünk Svédországba, nem teljesen tisztázott, hogy hol is volt a határ. Biztos volt egy tábla. Egy benzinkútnál egy bennszülöttet faggatunk, merre is kellene menni ahol kicsit érdekesebb a táj és szállás is van. Mutat egy utat, kis híd visz oda, szép sziklás a táj, turistalátványosság és szállás is biztos van. Letérünk a főútról, a kis-híd az Erzsébet híd másfélszerese. A táj is szép, de még Norvégia hatása alatt vagyok, azt nehéz überelni. Az első szálláspróba riasztó ár-eredménnyel jár, távozunk. Közben megfejtük, hogy a Rum kiírás nem kocsmát jelöl, hanem szobát. De sajna teltház van. Végül sikerül szállót találni egész elfogadható áron. Hajlandóak személyre számolni, így nem szorongunk egy szobában, külön alszok. Reggel aztán kicsit meglep a számla, nem is írom alá. Tolmácsolás után kiderül, hogy teljes szobát számoltak. Korrigálnak, elnézést nem kérnek, és még így is kicsit magasabb a számla, de már egye fene.

Reggel esik, fonjuk magunkat, hogy mi is legyen. Neten nézzük, hogy pont egy felhősáv alatt haladunk..el kellene engedni, hadd menjen. Esetleg valahonnan a környékről kompozni. Mondjuk Göteborgból. Nem tudunk dönteni, biztos ami biztos elmegyünk a városig és a kikötőig. Mire odaérünk kiderült az ég, a komp meg csak este indul, tehát rövid városnéző gurulás után továbbindulunk délre. Dánián bő gázzal áthúzunk a kikötőig ahonnan Rostock felé kompozunk majd. A hajóra várva el is gondolkodok, hogy írhatnék egy útikönyvet, mondjuk „Másfél óra Dániában” címmel. Részletes taglalhatnám a Dán hegyvidékek és szurdokok utjait, vagy a Dán sivatagok dünéinek élővilágát.

Na jó, megjött a komp. Ez????? Ilyen rondát még nem láttunk. Mint egy hűtőszekrény egy ladikon. Na mindegy, csak ússzon. Felmotorozunk, majd jönnek a kamionok. Nem akarom elhinni, hogy hová képesek egyesek beállni. Kicsit szűken. Épp csak hogy. 2- 2 cm mindkét oldalon. Mondjuk kiszállni nem tud a sofőr. Azt a pár órát kibirja.

Mi felmegyünk, aztán jól bevacsorázunk az étterem-fedélzeten. Aztán fotózgatunk, a fényviszonyok egész különlegesek. Kikötés után Rostockban nem időzünk, indulunk délnek, de már a szállást is keresve. Krakow am See tábla. Csak nem Lengyelhonba tévedtünk. De nem, szálló találunk, ami szalmatetős apartmanházakkal van körbevéve. Itt alszunk. Másnap irány Berlin. A kötelező látnivalókból a TV Tornyot választjuk, legkényelmesebb módja a városnézésnek. Kávézva. Még is lődörgés, aztán indulunk. Egy utolsó pillanatban jött sms alapján eltalálunk a Holokausz  szürke betontömjeihez. Nyomasztó, félelmet keltő alkotás. Gondolom ez is volt a célja.

Berlinig sztrádán jöttünk, tovább nagyon nem szeretnék, ezért mellékutazunk. Megnézzük az Elba völgyét, estére Meisen igen szép városában pihenünk, egy Görög étteremben vacsizunk, a kiszolgálás nagyon figyelmes. Az étlapot nem igazán értem, elmagyarázom mit szeretnék. A kész ételt a séf hozta ki, hogy megfelel-e. Tökéletes volt. Este Drezdában aludtunk.

Másnap már a hazaúté. Folyamatosan haladunk Prága felé, kicsit pihenni is kellene ezért be is megyünk. Toma ebédelni szeretne valahol, nekem az U-Fleku jut eszembe. Nem jártam még ott, de olvastam róla valahol, megragadt a neve. GPS-ben szerepelt, meg is találtuk, igazán hangulatos hely. A tangóharmonikás eredeti cseh dalként a SárgaTengeralattjárót játszotta.

Brno magasságában elég volt a sztrádából. Ausztria felé mellékúton mentünk. A határon ellenőrizték a motorok vázszámát, de nem volt gond. Ausztriában megtaláltuk a legeldugottabb mellékutakat, ennek kifejezetten örültem. Sőt a legeldugottabbat meg sem találtuk, az aszfaltot úgy eldugták róla. Pár km-t földutaztunk. Egy kis faluban megálltunk kévézni, a pincérről nehéz volt megállapítani hogy teljesen vagy csak 2/3ban részeg-e.

A határon matricát és TuróRudit vettünk. Kell egy kis hazai ennyi út után. Aztán Toma megkérdezte, hogy térjünk-e le mégis mellékútra. Ha már vettünk matricát akkor miért ne? Le is tértünk, de csak Győrig mentünk, aztán elég durván elkezdett sötétedni, nem voltunk mi ilyesmihez szokva manapság, szóval mégiscsak használtuk a matrincát. Este végre nem kellett szállást keresni, Tomáék gps-el hazataláltak, én meg mentem utánuk. Van már ott egy megszokott szivacságyam. Reggel aztán én is hazaindultam Nyíregyházára a legrövidebb uton, Visegrád, Balassagyarmat, Galyatető, Eger,Bükk (szoktatás a kátyúkhoz),Miskolc, Tokaj érintésével. Már szinte hazaértem mikor a km óra átfordult a 10000km-en. Hát nem volt rövid egy út. De megérte, csodálatos tájakon jártunk, sok érdekes helyet megismertünk. Köszönet az útitársaknak, hogy hívtak erre az útra, hogy végigmentünk. Már régen szerettem volna Nordkappra eljutni, most végre sikerült.

   MGP

Több fotó: www.kep.tar.hu/mgp